Úgy tűnik végre valahára szinkronba hozta magát a természet a naptárral: gyönyörű hóeséssel és hideggel köszöntött be a tél egyetlen nap alatt.
Az emberek ilyenkor megbolondulnak: amint nem látják a szabad utat, nekiállnak keresztül kasul közlekedni a prérin. Tízzel ha tötyögött a sor a belvárosban amikor egy lámpához közeledve hirtelen besárgult az egyik lámpa, amit az előttem közlekedő kedves szőke hölgy egy satufékkel tartott tiszteletben. Segített neki az ABS és más egyéb technikai kütyü, ami azonnal korrigált mindent, amit csak egy meggondolatlan sofőr elkövetni képes. Fékezek, próbálok kerülni, rükvercet kapcsolok, de mind hatástalan: mind a négy gumi alatt tükörjég. Lassan de biztosan közeledek a megállíthatatlan találkozáshoz, egykedvü nyugalommal konstatálva, hogy ez nekem pénzbe fog kerülni. Húsz másodperc. Ennyi idő elég, hogy átgondoljam, hogy a kesztyütartó melyik szegletébe tartom a betétlapot, illetve hogy felmérjem ebből bizony kocc lesz, mégha kicsi is. Tompa, alig hallható puffanás, amit a lökhárítóra tapadt puha hó jótékonyan csillapít. Mintha egy libatollal teli párnába ugranál fejest.
Elakadásjelző be: kiszálltam, sűrű bocsűnatkérések mellett kerestem a nyomát a találkozásnak. Egy kis hó a lökhárítóján, ami a rendszámtáblám formázott téglalap alakúra és semmi más. Letöröltük a havat, és a fényezés sértetlen. Az én autóm is... A biztonság kedvéért felhívtuk a szőkeség párját, aki biztosított róla, hogy nem kívánnak nagyobb ügyet csinálni a dologból, így hát elköszönt a hölgy és továbbhajtott. Ilyenkor a legnehezebb visszaülni a volán mellé és haladni a kiszemelt uticél felé... Az élet megy tovább, történhetnek balesetek de csak rajtad áll, hogy mekkorák és hogy mennyire viselnek meg.
Kár lenne tagadni, az "alvó menyét projekt" nem életcél. Követni balgaság lenne, lebegtetni pedig értelmetlen.
...
Az "alvó menyét" projektet ezúttal megszüntetem.
Bízom a leírt szó hatalmában.
