Negyedik hónapja már, hogy nem vagyok "egyedül".
Kaptam hideget-meleget, próbáltam kifogásokat keresni, kákán a csomót, de pro és kontra nem találtam olyan okot, amiért ne tetszene ez az állapot.
"Én igyekszem rád alapozni az életemet, de Te mindíg csak a rosszat látod és depis vagy miatta..."
Hát persze. Igaza is lenne, ha nem lenne kicsit képmutatás szaga a dolognak: ha én elvesztem a hitem egy percre, neki az két napig tart... Ha már megkaptuk azt, hogy érezzük egymás gondolatait, akkor miért nem lehet pozitívan megerősíteni?
