Rengeteg dolog jut eszembe most.
Egy bevásárlóközpont parkolója, ahol órákon át nem bírod befejezni a csókolózást, a Second reality nevü demo, amit már soha az életben nem bírsz végignézni eztán röhögés nélkül és a fájdalomcsillapító ami kellett, hogy el tudd viselni az irracionálisan gyönyörűt, ami már rég nem a tiéd.
A korszaknak most van vége. Végre tudom, hogy a kölcsönös tisztelet és a visszafogott érzelmek íze ébreszti a vágyat. Lehet, hogy ami egy óra alatt történt anno, az bőven elég egy életre, ha van miért együtt tartson a holnap.
Elköszönök, legalábbis ebben a formában. Ami történik, az egyre gyorsabb és talán a szép szemű szőkéről nincs is értelme írni, ha másnap barna szemek melengetnek órákon át tartó beszélgetések folyományaként. Nem hiányoznak a ki nem mondott szavak, nincs mi robbanjon és égjen, mert a láng, ami elolthatatlan éppen elég.
Nem vagyok érzéketlen sem. Hiányzik mind a müfü, mind a forgószél, de már nem úgy ahogy régen. Érdekel, hogy minden nap amit megélnek siker és valamilyen formában a hasznukra válik. Kívánok nekik képességet, hogy értsék az élet virágnyelvét, jobban, mint az enyémet.
Eltelt egy hónap vagy több, mióta átgondolt és belőlem feltétlenül kikívánkozó postot írtam. Ez itt és most is erőltetett: keresem a kapaszkodókat, mert méltatlan lenne egyszerűen faképnél hagyni az olvasóim és virtuális önmagam végszó és őszinte szavak nélkül.
Íme hát!
Nem búcsúzom, mert nem tűnök el.
Intened kell és mindíg megtalálsz. De nem itt és most...
