Egyre kevésbé hiányzik az aréna... Pozitív gondolatok és érzések mindenfelől és isten ments, hogy bármit is elkapkodjak a jövőt illetően. Olyan dolgokra jöttem rá tegnap, ami megrémít. Eddig lelkileg volt nehéz elszakadni valakitől, vacak dolog volt, hogy nem szeretnek és felismerni, hogy egyoldalúan szeretni valakit nem egészséges. Most gáz van, ami a tapasztalatlanságból adódik. Szellemi függés van. Soha nem éreztem, hogy valaki 100%-ban meg tudjon felelni az igényeimnek ezen a téren és kell, hiányzik a tökéletesség.
Volt egy érdekes beszélgetésem tegnap este/éjszaka. Ismerni vélsz valakit és néhány óra alatt kiderül, hogy az interakció által nem óhajtatok egymáshoz közelebb kerülni. Írsz neki és visszaír: nem beszéltek el egymás mellett, de az akcióra nem érkezik feltétlenül reakció. Ami érkezik az "ars vitae", egy pillanat, egy állapot, amit éppen akkor él meg. Képességek tárháza, ami mögött nem érez tehetséget. Meggyőzni, motiválni nehéz, de még nehezebb MSN-nyi távolságról felébreszteni benne néhány elhalt idegpályát. Furcsa az érzés. Pláne akkor, ha próbálod az életed a céljaid felé orientálni. Rájössz, hogy mindkettőtök problémája hasonló: kiteljesedésre és az általa elért célok örömére van szükségetek. Egyelőre be kell érni napsütéssel és pozitív gondolatokkal... Hihetetlen az erejük és észemről vállalható az átmeneti kompromisszum.
