Valaki megtaníthatna rá, hogyan lehet az ember a kritikus életszakaszának minden percét fókuszálva élni. Zavar, hogy egy pillanatra engedem el magam és azonnal szembesülök saját fájdalmaimmal, amit jelentéktelen dolgok váltanak ki. Hiányzik, hogy a regenerálódás sem ösztönös és emmiatt soha nem tökéletes.
Irigylem azokat, akik társaikkal évekig el tudnak lenni, mint a befőtt és nem is vágynak másra, mint együtt kipihenni a hétköznap fáradalmait.
Néha hiányzik... De leginkább az élet sója hiányzik...
