A zen nem egzakt tudomány. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem az. Soha nem olvastam utána, soha nem képeztem magam mesterévé, egyszerűen csak jön, a legváratlanabb pillanatokban. Talán nem is zen az, amit érzek, hanem mindössze egyensúlyt és indokolatlan nyugalmat.
Tévedtem. Kritikus pillanatokban. Nem lehet vállat vonni és továbbmenni, ha valaki sarkallatos kérdésre nyilt választ vár... Vigasztal a tudat, hogy zennel a lelkedben képtelen vagy bántani másokat és nem önmagad adni.
Új értékeket kaptam és nagyon remélem, hogy néhány napon belül sikerrel kamatoztathatom. Veszélyes üzem, de nálam bevált: kimondani minden parát, a legtitkosabb gondolatokat, meztelenre vetkőzni lélekben. Bízni abban, hogy a társ gyógyít és nem kihasznál. Kapsz, adsz... Megköszönöd, megköszöni... Nincs hála, nincs ajándék, nincs önzés, a határokat pedig együtt húzhatjátok meg. Ha a dolog nem működik, akkor azonnal abba kell hagyni és új, vállalhatóbb határokat keresni.
Tanulni... Percről percre többet tudni magadról, és a másikról. Figyelni, hallgatni és új, eddig észre sem vett értékeket találni. Fejleszteni, kiélezni minden érzéket és egyre kisebb, alig észrevehető gesztusokat tenni. Felfedezni a másikban a jót és a szépet, hangsúlyozni, kiemelni de nem leragadni egy ponton. Javítgatni, elfogadni és szeretni a saját és a másik hibáit. Kérni és teljesíteni a másik kérését. Feltőlteni és feltöltődni.
Ennyi elég is elsőre.
Itt és most nem volt következő lépés és soha nem is lesz.
Ellenben szívesen segítenék valakinek általa, nem törődve térrel és idővel.
